A teljes szövegek megtalálhatóak
a C. napló kéziratban, melynek másolata
az MTA. Kézirattárban van;
Bp. V. Roosevelt tér 9.
2000. 12. 21 / Magyar
Narancs
Váradi Júlia interjúja: CSÓKOLTATLAK,
KEDVES UTÓKOR...!
Váli-összes
CD-n és interneten
3079 fájlban
700 festmény, 600 rajz, 200 művészfotó, két és fél könyv meg persze biográfia,
adatok, videobeszélgetés, interjúk stb... Szóval egy teljes Váli Dezső. Egy
oeuvre CD-ROM-on, és ugyanez interneten is. A lemez megszületése óta alig
maradt kérdés. A múlt hét vége óta szinte mindent tudni lehet Váli Dezsőről.
Így aztán bajban van a riporter. Meg zavarban is, mert úgy érzi, hogy két
emberrel ül szemben, egy múlt századi bezárkózóval és egy jövő századi
kitárulkozóval. Most akkor melyikkel beszélgessen?
MN- Jó érzés,
hogy mindent tudni lehet magáról?
V.D.- Igen.
58 éves vagyok és hiú. Persze előfordul, hogy elkezdek egy mondatot, Szüts
Miklós barátom meg elröhögi magát, és
legyint, én pirulok, hogy persze, ezt már ötvenszer elmondtam, és olvasható is
a 326-ik oldalon. Déry Tibor mondja: "ahogy öregszik az ember, nem
gondolatok jutnak az eszébe, hanem mondatok". Saját sémáimtól egyre
nehezebben szabadulok...
MN- Válaszolt
már valaha arra a kérdésre, hogy hogyan fér össze ez a két szélsőséges
személyiség, a befelé forduló, az átláthatatlan opálüveg ablakok mögött főleg
sötét, komor képeket alkotó művész, azzal, aki az életét nyitott könyvként a
világ számára a legfejlettebb technikai eszközök segítségével úgy teszi
hozzáférhetővé, hogy állandó kölcsönös kapcsolatra, visszajelzésekre is
késztesse az "emberiséget"? Hiszen közzétette címét is, vali@deske.hu, a CD-ROM tartalma pedig az
interneten: deske.hu
VD.- Ha két
éve azt mondják, CD-ROM-ot fogok csinálni, visszakérdeztem volna: mi az?! Teljesen véletlenül - ha van ilyen -
keveredtem ehhez a tudományhoz. Igaz, a technika vonz, gyerekkorom óta szeretek
piros meg zöld világító gombokat nyomogatni, de ennél fontosabb, hogy mindig
mindent dobozokba és rekeszekbe rendeztem. A kiránduláson gyűjtött köveket.
Államvizsgám előtti délutánom avval telt tanulás helyett, hogy három év statika
jegyzetemet színes dossziékba szerveztem, féléves lebontásban, előlapokkal,
tartalomjegyzékkel. Az egészet persze másnap délben kidobtam. Rendező buzgalmam
új terepet kapott, mikor első képeimet el akarták vinni a műtermemből,
rájöttem, hogy soha többé nem látom őket. Gyorsan megtanultam fotózni. (Hat
képről nincs felvétel a 40 év alatt.) Tehát kartotékrendszer, adatokkal és
színes fotókkal. Tökéletes. Amíg mostanában ki nem derült, hogy a régi
kelet-német filmek útban vannak a teljes tönkremenés felé, elszíneződtek.
A harmadik
ága a történetnek, hogy Babits minden munkája mindenkinek hozzáférhető,
bármikor visszalapozhat, hogy ez pocsék, ez fontos, ez kell nekem-, képeim nagy
részét soha nem láthatta senki.
MN.- Most
akkor mi a helyzet ezzel a kétféle Váli Dezsővel? Nem áll harcban egymással az
ösztönösen alkotó és a tudatosan, bürokratikusan dokumentáló?
VD.- A harcok
dúlásába beleszól az asztalos énem is, a konyhatakarító, vagy a gyorsúszó énem.
Sajnos a síelő már nem, lassan nem bírja a térdem. Kérdésére talán az a válasz,
hogy festeni is úgy festek, ahogy egy tisztességes hivatalnok jár munkába.
MN.- Ez mit
jelent?
VD.- Azt,
hogy reggel kilenc-tájban elkezdem, közben azért néha a főnökre sandítva. És ha
nem figyel oda, akkor egy kicsit szövegelek a kompjuteren. Aztán csinálom, amit
csinálni kell, és közben várom, hogy végre megszólaljon (a kompjuterben) a
vekker, hogy negyed kettő, lehet menni az ebédért az ételhordóval.
MN.- A főnök
a Jóisten?
VD.- Végül
is. Egyszerűbben fogalmazva a lelkiismeretem. 84-ben csináltam egy
zsidótemető-sorozatot a szigligeti alkotóházban. Úgy emlékszem, napi öt rajz
penzumot szabtam ki magamnak. Baromira utáltam csinálni. Mégis elég jók lettek.
MN- Miért
utálta?
VD.- Nem
szeretek dolgozni.
MN.- Akkor
miért dolgozik?
VD.- Mert
kötelező.
MN.- Ki
mondta, ki adta a "feladatot"? Ki kötelezi?
VD.- Maga
mindig szeret dolgozni? Ez nekem túl nehéz, sokszor reménytelenül nehéz munka.
Aztán egy évben ötször mégiscsak megrendül a föld, legalábbis alattam. Átlagban
ennyi jó képet csinálok, néhány boldog perc. Ennek a reményében kapirgálok a
többi 360 napon.
MN.- Honnan
tudja, hogy mikor jó egy kép? Az előbb nézegettem a képeit, és amelyik nekem a
legjobban tetszett, arra azt mondta, hogy nem szereti. Azt is hozzáfűzte, hogy
egyébként a kép jó. Hogy van ez?
VD. -
Bocsánat, nekem nem kötelező szeretnem a képeimet. Amúgy játékmackóim közül sem
a legszebb volt a kedvencem. Az iskolában sem a legszebb lányt szerettem. Hogy
egy kép mitől jó, arra nem lehet választ adni, bár nagyon pontos
törvényrendszernek engedelmeskedik.
MN.- Miféle
törvényrendszernek?
VD.- A zenénél
állítólag ez jobban leírható, matematizálható. A képeknél mindez túl bonyolult.
Színharmóniák, lüktetések, ritmusok, vonalvezetések, okosságok, naívságok,
emlékképek, áthallások. Valamelyest megfogalmazható, de kizárólag akkor, ha
kész van a kép. Az a vörös egy zöld mellett förtelmes, kivéve itt, mert itt
gyönyörű... A szabály mindig csak arra az egyetlen képre vonatkozik. Sosem
tudható egyértelműen, hogy mitől jó az alkotás. Bernáth Aurél úgy mondta:
amikor megcsendül a kép... Azt sokkal könnyebb megmondani, hogy mitől rossz.
MN.- Miért?
VD.- Megakad
rajta szem, mint egy rosszul választott fülbevalón. Túl nagy, túl kicsi,
csicsás, unalmas. Vannak kimondható szabályok - ez a tanári korrektúra lényege.
MN.- De hisz
akkor az előbb említett szabályok ismeretében és azokat betartva létre lehet
hozni a jó művet.
VD. - Be jó
lenne! Sajnos hiába mormolok szabályokat munka közben.
A tudatalatti
tartományából „jön elő” a mű és azt hiszem, minél butább egy festő, annál jobb.
A jó festők rendszerint buták.
MN.- Maga
buta?
VD.- Sajnos
nem. De a festésben ösztönös vagyok és ez megment.
MN.- A
műtermének szerves eleme az a beépített asztal, amelybe egy gyerekhintára
ültetve besüllyesztette a kompjuterét. A képernyőn pedig, amikor épp pihen,
gyönyörű világítótornyok színes fotói jönnek elő. Tengerpart, kék ég, napsütés
és vakító színek. Igazi kontraszt mindahhoz, ami itt, ebben a műteremben
készül, a depresszív hatású, ember és élet nélküli műteremfestményekhez.
VD.- Ennyi
elég is a külvilágból, meg a Rózsadomb oldala, amit reggel látszik, amíg
szellőztetek. Húsz éve lesmirgliztem az ablakaimat, nem lehet kilátni.
MN.- Miért nem akar kilátni?
VD.- Azért
vagyok bent, hogy ne legyek kint. Nem tudok annyi mindent befogadni. Bőven tele
vagyok élménnyel.
MN.- Ezek
honnan jönnek? Miből táplálkozik?
VD.- Hát
belülről, kezicsókolom! A munkámból, az ütvefúrós blekkenddekkeremből, az
elromlott tápegységből a kompjuterben, meg Thomas Mannból. Tele van az életem.
Tévét nem nézek, társaságba nem járok, egyetlen igényem, amit nem a
sznobizmusom diktál, esténként az a két vers, villanyoltás előtt. Mostanában
Illyés Gyula és Rakovszky Zsuzsa. Illyés nem elsőrangú költő, de pontosan nekem
beszél.
MN. - Miről?
VD.- Ő is rosszkedvűsködik, de közben észrevesz
egy károgó varjút a vetés fölött, és azt mondja, érdemes élni.
MN.-
Rosszkedv. Ez táplálja? Egy Margócsy Istvánnal folytatott beszélgetésében
néhány éve azt mondta, egyetlen kérdése van: hogy "mi a fenének
élek?" Ez elég fájdalmasnak hangzik.
VD.- És elég
affektálósan. Ennyire azért nem súlyos a helyzet. Valójában már kora reggel
boldog vagyok, például ha eszembe jut, hogy ha a talált Behajtani tilos
táblát ráteszem a gázra, azon remekül lehet kenyeret pirítani. De kétségtelenül
nem vagyok életvidám. Alkat dolga. Egy boldog ember a lugasban ül és sört
iszik, nem?! Az nem fest, minek festene?! Ez is nyafogás, persze,
boldogtalannak lenni helytelen. Hívő vagyok, tudom, hogy miért élek, hogy mi az
utasítás.
MN.- Mi az
utasítás?
VD.- Hogy
"légy jó mindhalálig" és hogy mindennek itt bizony van értelme, kis
hangulataink fölött és alatt. Van, akit ez boldogít. Engem csak megnyugtat. De
ha azt mondom, hogy mi a fenének élek, akkor hazudok.
MN.- Szokott
néha?
VD.- Elsőre mindig
hazudok, persze. Az első gondolatával az ember hihetetlenül áltatja magát.
Igazat mondani rettenetesen nehéz munka. Az önsajnálat például mindent
eltorzít. Természetesen én sem lételmélettel kelek minden reggel. Csak
annyiban, hogy keresztet vetek. Nincs is időm gondolkodni, a vekker úgy van
beállítva, rohanok a hajnali zsolozsmára, onnét a Lukács uszoda, hazafelé
margarin, fél kiló kenyér, meg ami kell, aztán a munka.
MN.- Tudom,
hogy család veszi körül, feleség, gyerekek, sőt, már unoka
is van. Mégis
olyan egy kicsit, mintha modern remete lenne.
VD.- Ez igaz.
Gyerekeinket inkább Kata nevelte, és az is igaz, hogy az életemnek fontos
dolgaiban halálosan egyedül vagyok. Tán az önzés is az oka, meg aztán munkám
olyan fokig köti le a figyelmemet, hogy minden emögé sorolódik.
MN.- Akkor
most vissza, ide a műterembe. Még mindig az érdekel, hogy van-e látványos
határa a tér két felének, a "gépteremnek" és a
"képteremnek". A szoba egyik felében a technika, a másikban a képek,
a festőállvány, az asztal, ahol fest.
VD.- Kérdezze
meg Jókai Mórt, hogy a ceruzája és a regénye között
milyen a
kapcsolat. Hogy a szoba melyik felében tartotta íróeszközeit, és melyikben
gondolatait. Ez itt, amit kompjuternek neveznek, eszköz. Ebbe folyatom bele az
elkészült képeket. Meg átvette az írógépem szerepét, nem nagy dolog. Még
korábban kockás füzetbe írtam naplómat és rubrikáztam a képeimet.
MN.- A
válasza valamiért nem elégít ki. Ráírta a CD-ROM-ra, hogy korlátlanul másolható
és felhasználható. A géppel írt, vagy kockás füzetbe rubrikázott anyaggal ezt
nem lehetett megcsinálni. A fotóiról nem is beszélve. Ezzel az eszközzel nemcsak leírja, de oda is adja magát. Azért ez
csak valami forradalomszerű változás, nem?
VD. Remélem
nem, a forradalmat a magánéletben nem szeretjük. Annyi az új, hogy ez szinte
ingyen-eszköz jobb gondolataim szétszórására (ennyi pátoszt engedjen meg). Egy
fotóalbumot kinyomatni több millióba kerülne. Vagy ha arra gondol, hogy netán
most másképp fogalmazok, csak mert mások is olvassák, szerintem nem. Meg kell
nézni 16-17 éves kori naplóimat, hogy írtam akkor. Több helyesírási hibával. Ma
is magamnak írok, ez a kérődzés az emésztést segíti elő, arra való. Most
CD-ROM-ra kerül, sőt napi aktualításként az internetre is. Amit ma a hajnali
Lukács uszodáról leírtam, tíz perc múlva ott a világhálón. Amikor pár éve
Margócsy István felfedezte hatezer oldalnyi napló-kéziratomat, és azt mondta,
közgyűjteményben a helye, akkor ennek bizony megörültem. Evvel indult, hogy
könyv is lett belőle, s most ez is rákerült a lemezre.
MN.- Érdekli,
hogy hányan és kik olvassák vagy nézik, amit "fölvitt" a hálóra?
VD.- Nem
nagyon. Az érdekel, amit csinálok. Végülis a mű, ha jó, akkor "tanít élni
és tanít meghalni". Ezt Szüts Miklós mondta és én egyetértek vele. (Bár
lehet, hogy én mondtam és ő ért egyet velem). Az a mű, amely segít szebben
élni, megtette a kötelességét. Aztán ki hogy él a lehetőséggel, már nem az én
dolgom. Ma reggel a Lukácsban átéltem néhány gyönyörű pillanatot, igen, ott
megint tanultam valamit.
MN.- Mi
történt a Lukácsban?
VD. - Áztam a forró zuhany alatt a Lukácsban, a pihenés pillanatai. Alig láttam a párától, sárgás lámpafény, csendes zsibongás, elég sokan voltunk. Egyszer csak belép egy hajlotthátú, mackómozgású bácsi. A meztelen öregurak odasereglenek, körbefogják, lapogatják és sorra csókolják két oldalról, hát idetoltad a képed, te rohadék?! Ö szemérmesen dünnyög, forgolódik, mosolyog.
Szívműtétje volt.
MN.- Aki
akarja, az elolvashatja tehát az interneten. Váli Dezső festménye azonban nem
mindenkinek van, aki szeretné hogy legyen. Tudom, hogy nagyon keveset ad el, és
hogy külföldre csakis közgyűjteménybe engedi a műveit. Viszont elég sok festményét elajándékozza.
Az mitől függ, hogy kinek ajándékoz képet?
VD. -Keveset
adok el, ugyanis kevesen vesznek. Hogy kinek ajándékozok? Baromi egyszerű és
racionális. Ahol tudom, hogy jó helyre kerül, és akiről tudom, hogy nem adna
érte pénzt.
MN.- Mi a jó
hely?
VD.- A
múzeumokon kívül az a magyar kultúrkör, amelyben van esély rá, hogy tényleg nézik,
hogy használják.
MN.- Úgy
tudom, volt olyan párt a közelmúltban, amelyik kapott Váli-képet. A politikával
milyen a kapcsolata?
VD.-
Pontosítanom kell, mert nagyon félreérthető a dolog. Amikor 89-ben a Ráday
utcai zöldségesbolt helyén megnyílt az SZDSZ budapesti irodája, az egyik
barátom is részt vett az induló munkában. Mesélték, hogy előző nap egy néni egy
tepsi süteményt vitt nekik. Én meg egy képet. Akkor mást jelentett a politika,
mint ma. Ez akkor valóban pártajándék volt. Még egyszer adtam így, de az egy
másfajta történet. Amikor 1990-ben megint felszínre került a zsidózás,
fölajánlottam egy majd' kétméteres zsidótemető képemet (jól látható
Dávid-csillaggal) a Bem-téri MDF-székháznak, be is szállítottam nekik, hogy
tudjanak dönteni. Mellékeltem egy levelet Lezsák Sándornak és Kulin Ferencnek
címezve, hogy ha gondolják, tegyék ki ezt a képet a nagytárgyalóba, evvel
„minden el lesz mondva” részükről ebben a témában a világ számára.
Diplomatikusan azt üzenték, hogy megvárják, amíg egy nagyobb gyűjteményük lesz,
és akkor ennek is lesz helye. Mikor haza akartam volna vinni, az azóta
"kiugrott" kisebbségi politikával foglalkozó Furmann Imre lecsapott
rá, és kitette az irodájában. Ma is nála van.
MN.- Ma
mennyire érdekli az, ami az országban történik? Azt is kizárja
a műterméből?
VD.- Most
béke van, nem foglalkoztat a politika, nem az én dolgom. Munkamegosztás.
MN.- Arról,
amit a saját dolgának tekint, egy végrendeletszerű szöveget fogalmazott a
CD-ROM-on "Kedves Utókor" megszólítással. Nagyon higgadtan kezeli az
elmúlást.
VD.- Igen.
Kimásoltam valahonnan a szabályos formulát:
„Én,
alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból
úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Az CD-lemez
minden munkáimmal elkerült néhány helyre. Képeim szétszórva. Minden jó helyen
van ott, ahol van.”
Vagyis: csókoltatlak, kedves Utókor,
rajtam nem múlik, itt van, tessék. Csinálj velem, amit akarsz...